(Kérlek, ezeket sose tartsd tökéletesnek – a tökéletes az a Te legbensőbb/felsőbb, isteni Éned 🙂 )

A halált komor dolognak tartjuk. Többnyire, többségünknek sötét és nehéz még az említése is. Pedig mi tesszük súlyossá, mi aggatunk rá olyan súlyokat, ami elvesz eredeti tisztaságából és újszerűségéből (mondhatni az ’új’-ból ’súly’ lesz 🙂 ).
Mert nincs két egyforma haláleset, két egyforma kilépés, mint ahogyan két egyforma belépés sincs ebbe a létbe, hiszen mind hozzuk és visszük magunkkal saját, egyedi és gyönyörű történeteinket a Megértés ösvényén járva.

Az én tapasztalatom az – saját tapasztalat is egyben -, hogy még a Halál körüli gyengéd és beavatásokkal teljes gondoskodásra elHÍVatott emberi személyeknek is sokszor nehezére esik ’’beletörődni” a küldetésükbe, elfogadni azt, annyi energetikai szemét rakódott rá erre a témakörre, hogy nevén nevezzem: fölösleges félelem.
Amennyire szerettem és tudtam ifjúi lélekkel a sírok között felszabadulva, mintegy életcéljában, KÜLDetésében hazaérkezve (nem vagyok vámpír! 🙂 se ’’emós”, se ’’gót”) sétálni, később annyira bizonytalanná tett, amit belül egyre erősebben éreztem magammal és a jövőm szÉPségével kapcsolatban. A tisztátalanság gondolata, ami ilyen erősen hozzátapadt a Halálhoz pszeudo-nyugati kultúránkban, szégyenteljessé tette előttem az égi adományomat, hiszen: ha haldokló, akkor ’’ő már nagyon rosszul” van, ’’tudod, az XY helyen”, ha holttest, akkor ’’már elvitték”, ha temetés, akkor ’’oldjuk meg”, ha gyász, akkor ’’most ne zavarjuk őket”. A csodálatos, talpra állító, felemelő közösségi Élmények (’’él még-ek” 🙂 ) kivesztek a 20. század végi halál közeléből, és a legkézzelfoghatóbb Vele kapcsolatban, általánosságban: maradt a továbbküldős NÉZD MEG HALÁLKÖZELI BESZÁMOLÓ VIDEÓ és a hamvakból ékszert készítő vállalkozó (nekem egyébként kifejezetten tetszik az ötlet, bár nem biztos, hogy egész hátralévő életemben meg is tartanám).

De ki megy a közelébe valójában? Az élők közül. Ki akar még a közelébe menni ’’manapság”? És ki kap segítséget, ki kapja meg a termÉSZetesen, neki embertestvéri alapon kijáró (kijárna…), közösségi támogatást ehhez; az, aki nem tudja ezt a történéssort kikerülni és nagyon bölcsen szeretné nem csak átvészelni, de átÉLNI is? Nem tovább ellene feszülni, hanem befogadni, megérteni ezt az ÉLményt, mielőtt visszangedi a nagy közös tudati felhőnkbe a gyászmunka során.

 

ÁtÉLNI a Halált a haldoklóval, megÉLNI a Halált, amikor mi magunk érünk oda – szándékosan használtam ennyiszer az ’élni’ szócskát ebben a két bekezdésben, mert számomra ez a Halál összegzése: az Élet összegzése és része. Lezárása, de ugyanúgy része is. És a szépség, amit belőle tudati, lelki és testi erőfeszítésekkel kiváj az ember – az Örök Élet személyes ígérete.

Oscar Wilde, 19. századi ír származású író vetette papírra hogy: ,,Mert csak vér feledtethet vért, s csak a könnyek gyógyítanak.” Nem az számít, mikor sírjuk el ezeket a gyógyító könnyeket, hanem hogy egy ponton merjük hagyni, hogy megszülessenek. Ahogyan a születés ágya egyben halálos ágy is – úgy a haldokló fekhelye egyben a születés szentélye is, ha merünk oda belépni, nem csak ő, aki küzd hanem vele mi is, akik az ő KÖZÖS-sége vagyunk. Mind, akik a közössÉG alatt, közös sorsban – sorsközösségben élünk. Figyelünk és tanulunk egymástól. Megéri megélni. (Ha el kellene adnom a természetes halált, ezt a PR szöveget tenném mellé ma 🙂 )

Valahol hallottam, hogy: ’Ki-ki annyit ér, amennyit él’. Az én változatom úgy hangozna: ki-ki annyit ér, amennyit MEGÉL. És ebben a háromnapos átutazó lélek és a kilencvenes éveiben járó öreg között nincs különbség, amikor a karjainkban tartjuk őket, amikor elbúcsúzunk. Senki sem kérdi, mekkora volt a megélés.
Mert a Megélés csak van, szentként létezik az Idő felett.
És sérhetetlen.

A Bőség jegyében és végtelen szeretettel:

Kérdésedet, ha van, szeretettel fogadom itt hozzászólásként ha nem bizalmas, avagy az aminahmessage@gmail.com e-mail címen. Köszönöm és Békesség ~